Dr. Krausz Tamás rovata – „Tört-én-elem”

5 Responses to Dr. Krausz Tamás rovata – „Tört-én-elem”

1. bona szerint:

   2013. április 14. vasárnap - 09:32

   A Katyn-i, valamint Wallenberg dokumentumainak meghamisitásánál a szovjet szervek már erősen lejáratták magukat, nos az ugyenebből az anyagból merített könyvben(A magyar megszálló csapatok a Szu-ban) is érdekes dolgok vannak. Olyan szépen megírt forgatókönyvek. A szovjet parancsnoknak mindjárt a helység elfoglalása után ideje volt arra, hogy egy részletes tényfeltárást végezzen az ott történt dolgokról és arról részletes jelentést küldjön. Ehhez utólag is gratulálunk neki. Na de mit kezdjen a ma fiatalja, ha objektív képet akar kapni a hetven évvel ezelőtti eseményekről. Talán igyekszik beszerezni olyan visszaemlékező könyvet, amit nem dolgozott át sem az NKVD, KGB, sem valami felkent történész. A fenti témát is érinti egy általam mostanában tanulmányozott visszaemlékezés( A Magyar Királyi 101. Honvéd Gépkocsizó Tanezred A II. Világháborúban 1941-45) amely a magyar gépkocsizók világába kalauzol minket – rengeteg fotóval-, akik az utánpótlást szállították a megszállt területen (Galícia, stb) és így szinte állandóan a helyi lakosok, falvak között mozogtak, folyamatosan kapcsolatot tartva velük. Kiemeli a terület összetett nemzetiségi helyzetét, és azok egymással vívott partizánháborúit. Lengyel-ukrán, orosz-lengyel, ukrán-orosz, ukrán-lengyel. Nos, ebben a kalamajkában leírja, hogy ők a lengyeleket támogatták, akik amúgy is kedvesen fogadták őket. Megemlíti, hogy a lakosság – függetlenül a nemzetiségtől- olyan szegény volt, hogy sok helyen az állatokkal együtt laktak, így ha házaikban szálltak meg, ahhoz először tetvetleníteni kellett az egészet. Leírja azt is, hogy a lakosság mindíg nyugodt volt ha ők jelentek meg és nem a németek. Azt is leírja miért, és így tovább.
   Na, most csak azért idéztem ilyen hosszan a könyvből, hogy érzékeltessem ez meg tök mást ír mint a Krausz féle.
   Szerencsére, ma már egyre több hasonló személyes visszaemlékezés jelenik meg, úgy hogy érdemes közöttük böngészni.

   Válasz
   • Vass Zsuzsanna szerint:

     2013. április 15. hétfő - 13:10

     Kedves bona!

     El kell, hogy mondjam Önnek, nekem a szóban forgó, Krausz Tamás szerkesztette könyv sajnos túl sok meglepőt nem tudott mondani. Én ugyanis kísértetiesen hasonló történeteket halottam gyermekkorom óta a szüleimtől és az ő szüleiktől, a magyar hadsereg iszonyatos szörnytetteiről a Szovjetunióban. A brutálisan kiirtott falvakról, a felgyújtott házakból kimenekülő öregemberek, terhes kismamák szitává lövöldözéséről, meg a fiatalasszonyok kezéből kitépett csecsemőkről, kisgyerekekről, akiknek édesanyját többen is lefogták, hogy végignézhessék az égő házba visszahajigált gyermekeik minden szenvedésnél iszonyatosabb haláltusáját. Csak amikor már elhalt az utolsó gyermeksikoly is, akkor mészárolták le az anyákat is, akiknek ez már alighanem megváltás lehetett. A magyar katonákkal ellentétben ők valahogy nem tudtak nagyokat kacagni a mai horrorfilmeket is kenterbe verő, a szadizmusig fajuló embertelenségen. Szüleim családjai nehezen tudtak volna összebeszélni akkoriban, hosszú évekkel a háború után találkoztak először. Édesanyám ugyanis egy budapesti munkáscsalád, édesapám pedig egy tengelici napszámoscsalád gyermeke. Mindkét család olyan nyomorban élt a háború előtt, hogy ennivalóra meg tüzelőre sem tellett nekik minden nap, nemhogy utazgatásra a lakóhelyeik között. Efféle luxusokat csak már a szocializmus éveiben engedhettek meg maguknak. Édesapám szerint azokban a maihoz félelmetesen hasonló, háború előtti, mélyszegény időkben a vidéki nincstelen családok voltak szerencsésebbek. Legalábbis ha emberséges földesuraknál cselédkedhettek, akik a legnagyobb téli fagyokban megengedték, hogy gyermekeikkel együtt az istállóban aludhassanak, ahol a lovak lehelete és a testükből kiáramló pára valamelyest bemelegítette a helységet. Mi tagadás, a Szovjetunióban is elég hidegek szoktak lenni a telek már akkoriban is. A cárizmus éveiben a végsőkig kizsigerelt népeik, akárcsak a miénk, csupán a II. világháború után kezdhették el nagynehezen felszámolni az embertelen nyomort. Előtte ugyanis nem volt rá érkezésük. Sajnos még ennél is fontosabb és sürgősebb dolguk akadt. Fegyverkezniük kellett. Önhibájukon kívül, hiszen ők arra esküdtek föl, a munkásállamuk megalakulásának első pillanatától kezdve, hogy a Szovjetunió soha sem fog kezdeményezni hódító, területszerző vagy egyéb igazságtalan háborúkat senki ellen. Ezt a Lenini Békedekrétum néven közismert dokumentumban le is fektették. Természetesen védekezésre, honvédelemre, mint mindenki másnak, nekik is be kellett rendezkedniük. Csak nekik „kissé” sürgősebben és alaposabban, hiszen a kapitalista tábor az első perctől kezdve titkot sem csinált belőle, hogy a munkáshatalmat merészelő országot szeretnék mielőbb eltiporni. Akkor még nem volt sem Varsói Szerződés, sem egyéb kölcsönös segítségnyújtási megállapodás, ők senkitől sem kaphattak volna segítséget, védelmet, akár külső, akár belső támadók rendeznek vérfürdőt a városaik, falvaik utcáin. Sok-sok éven át rá is ment a „GDP”-jük javarésze a kényszerű fegyverkezésre, hogy állhassák a sarat azokban a hol intervenciós, hol világháborús időkben. Egyikből még ki sem vackolódhattak rendesen, már jött is a következő mészárlás. Közben bizony a belső harcok is. Hiszen őnáluk sem mindenki örült annak, hogy a nép már nem akar tovább nyomorogni, meg állatokkal aludni. Szóval volt elég bajuk szegényeknek, erre még mi is odamentünk rátenni jópár lapáttal.
     Az ott történt rémtettekről, persze, sem a pesti sem a vidéki családomnak nem a hazatérő magyar katonák dicsekedtek el. Azok a szovjet katonák mesélték, – még csak nem is maguktól, csupán a rokonaim folytonos faggatózásainak nagynehezen engedve -, akik a saját kis szűkös muníciójukat is megosztották nem csupán az én családom tagjaival, de más éhező magyar családokkal is mind a két, egymástól meglehetősen távoli helyen. Ők sem beszélhettek össze, nem is igen ismerhették egymást otthonról sem, hiszen hatalmas hazájuk különböző tájairól sorozták be őket. Ám ha talán össze is találkozhattak volna a háború viharában, nagy valószínűséggel akkor sem igen értek volna rá horrorforgatókönyveket írogatni a lövészárkokban. Meg aztán ugyan minek is. Huszonhétmillió halott, akiknek mintegy a fele civil személy, önmagában véve is több mint elég ahhoz, hogy semmiféle forgatókönyvekkel ne kelljen itt manipulálgatnia senkinek. Különben is tök logikátlan is volna! Tegye a szívére a kezét: Ön fektetne ekkora irdatlan energiát, időt, fáradságot abba, hogy tonnaszámra gyártson hamis forgatókönyveket, csak azért, hogy eltemesse a levéltárak mélyére, és ne mutassa meg senkinek, ne használja fel soha senki ellen?
     Abban viszont egyetértek Önnel, nem minden magyar katona viselkedett tébolyult vadállat módjára. De ilyet nem is állított senki. Krausz Tamás és orosz történész munkatársai a könyvről szóló TV-beszélgetésben is a leghatározottabban kihangsúlyozták, hogy nem létezik, soha nem is létezett és nem is létezhetne soha csupa rossz vagy csupa jó emberekből álló hadsereg.
     A sorozáskor sajnos távolról sem vizsgálja senki sem a katonák emberi jóságát, tisztességét. Ahogy sajnos a gonoszságra, szadizmusra való hajlamaikat sem. Ilyen is olyan is bekerül.
     Bárcsak ne így volna! Hiszen akkor talán, legalábbis elméletileg, lett volna némi esélyük a szovjeteknek is, hogy csupa olyan kedves és barátságos katona látogasson el a hazájukba, mint amilyeneket Ön is említ. És akkor most huszonhétmillióval többen lehetnének. Gyakorlatilag azonban inkább azt nézném ki az akkori magyar katonai vezetésből, hogy sokkal inkább a jólelkű srácokat selejtezték volna ki.
     Ahogy gondolkodás nélkül „kiselejtezték” őket odakinn is, ha megtagadták a népirtásra kapott parancsokat. Vagy szökni próbáltak abból a pokolból. Szerencsére néhányuknak azért sikerült. Voltak akik haza is jutottak közülük, és voltak akik önszántukból inkább a szovjet fogságot választották, málenykij robot ide vagy oda. Mert azt még csak-csak túl lehetett élni, ámde ami akkor várt volna rájuk, ha a saját honfitársaik karmai közé kerülnek, hát azt nemigen…
     Ha nem is túl sokan, de azért akadtak még olyan magyar katonák is, akik a csapattársaik rémtettei láttán beálltak a Vörös Hadseregbe harcolni a fasizmus ellen. És a szovjetekkel együtt jöttek haza felszabadítani Magyarországot.

     Válasz
2. Sárosiné Albert Ilona szerint:

   2013. április 10. szerda - 11:10

   Nagy érdeklődéssel figyeltem,a magyar hadsereg megszállóként való viselkedését a háboru alatt a Szovjetunuó terűletén, 82 éves öregasszony vagyok, távol áll tőlem, hogy véleményt nyilvánitsak, arra ott vannak Önök, történészek, akiktől elvárnám, h ogy mindenkor, minden korról az igazat irják. Én most a saját gyermekkori tapasztalatomat irnám le. A háboru kitörésekor tiz éves kislány voltam. Édesapám hivatásos katona volt, nem tiszt, csak tiszthelyettes. Amikor vissza kerűlt észak erdély Nagybányára helyezték édesapámat, oda is költöztünk Debrecenből. A háboru kitörése ott ért bennünket és édesapámat az I.Hegyi Huszárszázaddal az elsők között vezényelták a frontra. Pár hónapi frontszolgálat után hazatért, később ujra hadba küldték, ahonnan már nem tért vissza. De az már egy másik történet. Én az első háborús részvételének emlékeiről akarok irni. Édesapám elbeszélése alapján először a művelt, kulturált magyar és német hadsereg viselkedéséről. Apám elmondása szerint terhes nőket erőszakolták meg, csecsemőket vagdostak falhoz, idős asszonyokat, gyilkoltak meg. Én mint gyerek jóformán fel sem tudtam fogni, mi még akkor nem edződtünk TV-én, hogy megismerjük az ilyen szörnyűségeket. A fenti dolgokat csak hallottam, de voltak dolgok, amik bizonyitották is, hogy milyen tatár horda volt a bevonuló hadsereg. Fosztogattak, ahol és amit tudtak. Apám, /pedig csak altiszt volt/zongorát,csodálatos álló faliórát, grammafont rengeteg lemezzel,ezüst szamovárt,függönyöket, festményeket, órát, még sorolhatnám, hogy milyen értékeket zzákmányolt, gondolom nem csak ő. Szégyen és ne csodálkozzunk, hogy ezt 44-ben visszakaptuk. Lehet, hogy most ez ugy tűnik, hogy apám emlékét gyalázom, de az igazságot nem szabad elkendőzni, bárki is követi el. Egyébként mint általába nem volt Isten áldása a szerzett javakon, apám 1944 szeptemberében a visszavonulás alatt Gyergyószentmiklóson meghalt, mi a család 1944.okt.15-én mindent hátrahagyva, csak ami rajtunk volt abban elmenekűlve az orszok elől, mások segitségével elmenekültünk Nagybányáról. Szomorú történet és biztosan van még ilyen ezer számra. Ugy érzem ezt meg kellet irnom, egy kissé talán alátámasztva a valóságot, hogy a mi embereink sem voltak angyalok. Valamikor, valahol azt olvastam, hogy a háboru erkölcsileg teljesen lezülleszt, ami most napjainkban is nap mint nap bebizonyosodik ahol harcok folynak.

   Válasz
3. quodlibet szerint:

   2012. augusztus 12. vasárnap - 21:42

   Hasznos lenne ha a sztalini terror kkalakulásáról beszélne, ki volt a felelős?
   I

   Válasz
4. k j. szerint:

   2011. december 30. péntek - 23:29

   Krausz Úr nagyon komolyan értékelem ezt az előadását is, de főleg a Havas műsorában való nézőpontjával tudtam tökéletesen egyet érteni. A szomorú az, hogy bármennyire is a szocialista (kommunista ??) berendezkedés lenne a legmegfelelőbb, szinte mindenki számára, az „emberi tényező” miatt egyszerűen megoldhatatlan a siker. A dolog minimum három oldalon sebezhető.
   A Vezető oldalán a hatalom előbb-utóbb megzavarja az éleslátást, ha az már eleve nem zavart, és eleve nem csakis a hatalomért szeretett volna vezető lenni.
   Az emberek nagy többsége szereti az egyenlőséget, és igazságosságot de ugyanakkor gyermeki módon örülnek, ha egyszer-egyszer így vagy úgy (pénz, befolyás, által) saját magukat előnyösebb helyzetbe tudják bemanőverezni a többieknél. ( ezt valamiképpen a talpraesettségnek, rátermettségnek tekintik, és nagyon sokat segít számukra az önbizalmuk megerősítésében. És ekkor belebotlok a valódi és megkérdőjelezhetetlen tehetség kérdésébe, amivel ha valaki egyértelműen rendelkezik, akkor annak előnyét a saját életében azonnal és kézzelfoghatóan birtokolni akarja. Ráadásul a tehetség sok esetben sajnos mulandó, és amíg tart, addig a vele megáldott egyén olyan előnyre szeretne szert tenni, ami a hátralévő életében, sőt, a gyermekei, leszármazottjai életében is stabil előnyt biztosít. Az ember sajnos gyenge, ezért szükséges szerintem a diktatúra, de a diktatúra az ami ellen pl. egy fiatalnak „hormonálisan” harcolni kell. Ez szinte genetikusan kódolva van beléjük, ahogy valószínű bennem is kódolva volt a LÁZADÁS. Jóravaló fiatalokról beszélek, a velük való harc a legfárasztóbb mert közbe még rájuk is vigyázni kell, nehogy a terelgetés közben megsérüljenek.
   Nem rabolom az idejét, sajnos ha a szocializmus elérése olyan egyszerű lenne, akkor már rég megvalósult volna, de szerintem soha nem tud megvalósulni. Ehhez egymást követő Kádárok sokasága, kellene, akik politikailag ráadásul folyamatosan egy sokkal kedvezőbb klímát kapnának. Ön egy nagy formátumú ember, de úgy látom vezetői ambíciója, és remélem nem haragszik meg; lehet, hogy megfelelő karizmája sincs ehhez. És Önnél jobbat nem láttam már nagyon régen. Nagy dolgokhoz nagy vezetők, szükségesek, és ennek sajnos híján vagyunk

   szép estét!

   j.

   ui.

   Válasz